Kellemes nyári reggel volt. A madarak a kertben is csak azért nem ordítottak, mert rájuk fagyott az eső. Én szuszogva feküdtem az ágyban, és csendben hallgattam a szerveimet, ahogy beszélgetnek egymással. Ilyen korai időpontban inkább csak simán örülni szoktam annak, hogy életben vagyok, és nincsenek komoly terveim a közeljövőre.
Pedig igyekeznem kellett a rendelőbe, hogy végre megtudjam, mi akar végérvényesen elpusztítani. Tegnap délután telefonált doktor bőrgyógyász, hogy bújják a könyveket a megoldásért, és jó úton haladnak, legyek türelemmel és ne menjek az emberekhez közel. Nem lesz nehéz, mert az emberek menekülnek előlem, amint meglátják az arcom. Aztán mégis csak felkeltem, megjártam az doktört, mire az bekent valami fossal, amivel nem mehetek fényre.
– Doktor, ettől később fogok tudni hegedülni? – kérdeztem tőle.
– Persze, - mosolyodott el – ez egy sima herpeszszerű vírusfertőzés. Simán fog tudni hegedülni.
– Az remek, mert korábban nem tudtam.

Most itthon és nyugalomban. Raul köveket hajigál, és növényt tépked. Ha megmozdulok, az üveghez rohan, és ollócsattogtatással vagánykodik vagy két percet, hogy megmutassa kész átvenni az uralmat a bolygó felett. Az előbb leraktam elé egy szakácskönyvet, az „ínyenc rák fokhagymás kapormártásban” receptnél megnyitva, csak éreztetve a törődést. Nem reagált jól. Most duzzog, és a légvezetéket rágcsálja. Kéne neki venni valami kis halat, amivel kergetőzhet. Vagy egy madárpókot, hogy valami komolyabb ellenfele is legyen.
Majd meglátjuk, de most megyek a mosógéppel birkózni.